Tényleg csak pár szót mindenkiről, sokan vannak. Az érdemeseket idővel részletezem.
Artas: Élvezetes Death-trash, kiváló volt első koncertnek. Belémdöngölték, hogy tényleg metálpartin vagyok. A Gangstas Paradise feldolgozása pedig bátor.
Nameless Crime: Nem lett volna rossz ez sem, csak a gitároscsajt nem értem. Teljesen kilógott a színpadképből, mint akinek semmi kedve az egészhez.
Marduk: "Az volt a célunk, hogy kiöljük a dallamot a zenéből." Hát sikerült. Klasszikus black, annak minden erényével és hibájával. Leginkább korrekt sportteljesítmény.
Sadist: Egyértleműen a nap felfedezettje volt számomra. Technikás death, a gitáros és a szintis egy személyben - látványos.
Wendigo: Azt hiszem, minden benne van, ami bajom van a progresszív rockkal. Igen komplex, de nagyon felismerhető panelekből építkezik. Nem rossz, de nem is jó.
Deathstars: Marylin Mansonnak öltözve Rammsteint játszani... hát nem az én világom. De legalább sokszor mondják, hogy die.
Sonata Arctica: Jó, értem én, dallamos heavy, meg minden. De 2010-ben komolyan gondolni a keytart? tényleg?
Kicsit nehezen hittem el, hogy kb két hete tényleg meghalt. Ez persze annak köszönhető, hogy 2005-ben eljátszotta azt is, hogy saját halálhírét keltette, és pár hónapig úgy hagyta a köztudatot. Peter Steele sok más szempontból is egy igen különleges színfolt. Modellkedet például a Playgirlnek is. Aztán az egészen csak akkor akadt ki, amikor rájött, hogy az olvasóknak csak 23%-a nő. 
Azért vicces, hogy még mindig nem írtam egy büdös szót sem Frank Zappáról. Pedig ha van alapvető példakép, akkor ő az. Iszonyatosan durva méretű az életműve, és még csak nem is rossz. És ilyen mennyiségek mellett (csak stúdióalbumból 38 az életében kiadva) nyilvánvalóan nem picit szétágazó.