Pár napja a moly.hu-n ráakadtam Brian Friel Pogánytánc című drámájára. Természetesen ettől beindult az emléklavina. Még 2005-ben történt ugyanis, hogy a Szolnoki Szobaszínház egy évadon át játszotta a darabot. A jegyhez adtak egy üveg Guinness-t, melynek élvezetteli fogyasztását a darab után egy Irish Coffee minikoncert emelte igazán varázslatos szintre.
Ekkoriban élte a zenekar a fénykorát - legalábbis ahogy én megéltem. Ehhez nyilván erőteljesen hozzájárul a tény, hogy akkor én is tagja voltam. Sybillel, - az azóta megboldogult - nagybőgőmmel ekkor töltöttük a legszebb, legintenzívebb hónapokat.
Életemben először - és eddig utoljára - betekinthettem egy színház működésébe, egy színdarab életébe. Meg kell mondjam, lenyűgöző élmény volt. Az unatkozó ügyelő csínytevései és a bemutató után felespoharakat dobáló igazgató csak az első két kép, ami bevillan.
A darab olyan sírvavigadós. Vagy vigadvasírós. Nem is tudom melyik a jobb. Főszereplőink egy bálra készülődnek, ahol majd kiélhetik minden táncolási vágyukat. Erre persze végül nem jutnak el. De addig ott van nekik a rádió, melyből ha megszólal a zene, már-már extatikus állapotokat okozz bennük. A rádió néha bedöglik. Ekkor kerülnek előtrébe a konfliktusok, melynek során szép lassan kiderül mindenki mocskos múltja. Mindenképpen érdemes legalább elolvasni a művet.
De hogyan is került be a képbe az Irish Coffee? Mi voltunk a rádió. Ír darabhoz valamelyest ír zene. Eleinte rakttárban, hátulról, mikrofonnal. Aztán a mű közepe felé, a legdurvább rádióratáncolós jelenetnél kicsit be a reflektor szélébe. És fantasztikus dokkmunkás ruháink voltak. Azt hiszem itt tanultam meg, hogy a megfelelő ruházat rengeteget segít a zenélésébe való beleélésben.
A nagy lelkendezés lezárásaként extrabónusznak meg itt jól a próbák alatt készült felvételek. Hogy hallgatni is lehessen valamit.