Az elmúlt héten nem igazán sikerült erős zenei élményre szert tennem. De legalább újraolvastam a Zen gitár című könyvet. Nem is tudom, pontosan mikor, talán hét, vagy nyolc éve volt először szerencsém hozzá. Ajándékba kaptam, zenei folyamataimnak a kezdete után nem sokkal.

Az az érdekes az egészben, hogy bár alig emlékeztem konkrétan bármire, ami le van benne írva, most - újraolvasás után - azt látom, hogy meglepően sok elméletet sikerült magamévá tennem. És így tudatosulás után továbbra is értékesnek, értelmesnek tartom igen nagy részét.

A magja valahogy úgy fogalható össze, hogy nem a technika a lényeg, hanem a hang. Mindenkiben van egy saját hang, azt kell megtalálnod, azt kell megszólaltatnod. Lehet, hogy ide a brutálisan kifinomult pengetési módszerek vezetnek el, de lehet, hogy három akkord is elég hozzá. Meg különbenis, az egész olyan, mint az erdő közepén kidőlő fa. Vagy egy tenyér csattanása.

A mai agyammal már azt mondom, hogy kicst talán túl komolyan veszi magát a könyv. Ezzel együtt az, hogy a hangszert mindig úgy vedd fel, mintha először fognád meg, az egyik legzseniálisabb tanács, ami valaha szembe jött velem. És amúgy ennek eléréséhez javaslom gyakrolatként a szokatlan áthangolásokat. Vagy akár azt hogy behangolás után add körbe, hogy mindenki tekrejen egyet egy tetszőleges húron. Aztán anélkül, hogy újrahangolnád, próblálj meg alkotni. Vagy vegyél egy szolidan hamiskás ukulelét, az is élmény.

És senkit ne riasszon el, hogy Édesvíz kiadó, ez nem afféle Új Elixír. És még a kiadás is viszonylag igényes. Legalábbis még mindig egyben van, fájó elgépelés nincs, a fordítás teljesen magyaros szinte végig. A borító színein túl kell lépni, de a gitárkalligráfia, vagy hogy hívjam, jó.