Azért vicces, hogy még mindig nem írtam egy büdös szót sem Frank Zappáról. Pedig ha van alapvető példakép, akkor ő az. Iszonyatosan durva méretű az életműve, és még csak nem is rossz. És ilyen mennyiségek mellett (csak stúdióalbumból 38 az életében kiadva) nyilvánvalóan nem picit szétágazó.

Egészen a komolyzenéig is képes elmenni, csak azért, mert talált egy névegyezést egy XVIII. századi szerzővel (Francesco Zappa). Eleinte dodekafón randomziált polgárpukkasztást művelt, aztán időről-időre kiadott néhány, az átlagember számára is viszonylag hallgatható albumot.

Ami mindvégig megmaradt, az a humoros-önirónikus írásmód (na igen, ez az egyik ok), meg a folytonosan letagadott konceptuális kontinuitás (ez meg a másik). És igen, ez az ő saját kifejezése. Persze időnként tagadta ezt is, állította, hogy a dolgok csak véletlen egybeesés miatt olyanok, amilyenek. Csak persze ebből túl sok volt. Mint például az is csak véletlen lehet, hogy az első zenekarát pont anyáknapján keresztelte át Mothersnek.

Szóval az abszolút sokrétű kreativitás, az egész életpályán átívelő zsenialitás az, amit nekem Zappa jelent. És igen, tudom hogy ez nagyon elfogult, nagyon szuperlatív és ilyenek. De egyszerűen nem találok kevésbé erős jelzőket.