Most, hogy túl vagyunk a próbák felén, úgy érzem eljött az ideje a hivatalos bejelentésnek is. Kósza ötletként viszonylag régóta és több irányból, tényszerűen év eleje óta érlelődik bennem egy stúdióprojekt. Az elmúlt években felhalmozódott és meg nem valósult számok egy részének elkészítése olyan emberekkel akik így, vagy úgy, de fontos szerepet játszottak zenei életem alakulásában.

Ennek lesz a címe Kedvenc altatódalaim. Ha minden jól megy, ez csak az első rész. Most a nem annyira metálalapú átdolgozások kerülnek sorra. Mármint többnyire átdolgozások, van közte egy megzenésítés is. Elcsöpögtetem a várható tracklist-et, aztán szép lassan megosztom azt is, hogy melyiket kikkel, miért, hogyan. És év végén meg jól letölthetővé is teszem. Tehát akkor:

1. Walk away
2. The nomad
3. Seek and Destroy
4. Old Refuse/Resist
5. Wasting My Hate
6. A rút varangyot véresen megöltük...

Eredeti előadókat most még nem, a legtöbbről úgyis gyorsan felderíthető.

Ősrégóta nagyon kedves zenekar, bár rengeteg változáson mentek keresztül. Mondjuk ennyi idő alatt ez nem is igazán meglepő. Az már annál inkább, hogy bármelyik változás - bár elsőre furcsa volt természetesen - jól jött ki nekik. Persze ez lehet, hogy csak a puszta rajongásom.

Keverékműfaj a jövő színe. Mostanában minden igazán izgalmas zenekar ezt csinálja. Fogunk két-három viszonylag távolálló dolgot, és összegyúrjuk jól. Van, amikor sikerül, van amikor nem. A Skindrednek határozottan sikerül.

Építkeznek ők metálból és pattogós-ugrálós skaból. Meg egy picit reggae is időnként. Ami kijön belőle, arra leginkább az energikus szót lehet használni. Csak tudjam eldönteni, hogy most pogó vagy tánc legyen.

http://www.skindred.com/

Röviden, ha valaki nem tudná: Van az, hogy moly.hu, könyvek körül sok-sok jófej emberrel. Ennek kapcsán volt tegnap első, nemhivatalos, fűbenülős kötetlenkedés tegnap.

Szóval az egész a Margitszigeten történt, egy kellemesen tájékozódási pontoktól mentes helyen. Emiatt picit többet rohangáltam a bejáró és a helyszín között, mint eredetileg terveztem. De egy szavam se lehet, mert sörért meg Bojána.

Volt hozzá mindenféle süti - szigorúan teljességmentesen: házi meggyes negyvenketto kezei közül és mesekeksz lúj jófejségéből. Finomak voltak. Legalábbis a fogyási ráta ezt látszik alátámasztani.

Mintha újra kezdene divatba jönni a magyar népzenei gyökerek ápolgatása. Persze semmi gond nincs ezzel, igazán változatos és kiváló bandákat termel ki ez a trend. Amikor ezeken néz végig az ember, nem tud csakúgy átsiklani a Folk Erroron sem.

Elég érdekes körülmények között találkoztam ezzel a zenekarral. Néhány kedves ismerősöm szervezett egy tehetségkutatót a Kék Yukba többnyire jobb-rosszabb metálzenekarokkal. És erre megjelenik a Sheket. És elkezdenek valami klezmerszerű világzenét játszani. Meglepő volt mindenképp, de a jó irányból. Energikus, nagyon megmozgató zene ez.

http://sheket.hu/

A Zuboly a nonszensz-dadaista népzene élvonala. Ha egyátalán van még valaki rajtuk kivül, aki ilyet csinál. Az egyik legkellemesebben elborult tömény baromkodás, amit valaha hallottam. Ez zeneileg és szövegileg egyaránt értendő. A teljesen akusztikus - nagyrészt hagyományos hangszereket felvonultató - felállásból diszkóhangzást kihozni már önmagában sem kis teljesítmény. Ezt megfejelve egy tágan értelmezett népzenei, szabadon összeasszociált, valamitől mégis irányítottnak tűnő káosszal meg maga a létező zsenialitás.

Kezeket fenn felejted a fejed fölött és felváltva térdrogyasztás. Az Irie Maffia igazi pukkadós zene. Van benne reggae, funky, ska, hip-hop. Meg hát nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy MC Busa a számomra legjobban tetsző a műfajban (bár nem igazán ismerem a világot, határozottan jónak érzem, amit művel).

Az ír zene egy olyan dolog, amivel elég nehéz mellényúlni. Fogós, egyszerű dallamok, kocsmazaj, sörszag, spontántánc. Volt benne részem nekem is bőven, mind az alkotói, mind a befogadói oldalról. Aztán az Irish Coffeenak vége lett. Pali volt az egyetlen, aki úgy-ahogy műfajban maradt. Csatlakozott a Firkinhez.

Akkor most nézzünk egy kevésbé egyértelmű dolgot végre. A Paint the Lilies egy olyan zenekar, amit leginkább a nemtudomeldönteni kategória illet meg. Az egyik oldalról ott van a (nagyon jó) női énekhang és a kérdés nélküli bulizhatóság. A másik oldalról meg mintha semmi újat nem mutatna a dolog. Minden számuk meghallgatása után olyan érzésem van, mint ha hallottam volna már valahol. Persze ha az embernek épp nem intellektuális felüdülésre van igénye, csak táncolni akar egyet, úgy gondolkodás és különösebb odafigyelés nélkül, akkor nagyon jól működik a zene.